Valaki, aki még a Nagyúrnak is kedves (kiszögezem, hogy Sesshoumaru nem pedofil, senki se nézze annak!!) Nagyjából fél éve történhetett, hogy Sesshoumaru nagyúr megmentette a kis Rin életét. Azóta is békésen járják az erdőket… Sesshoumaru szellemeket öl, Rin virágot szed és ugrándozik, Yaken pedig morgolódik. Nyár volt. A nagyúr megint úgy döntött, egyedül megy szellemeket ölni. Narakura fájt a foga, de csak apróbb szellemeket, esetleg a keresett szolgáit találta. Yaken, Aun, és Rin megint egyedül maradtak. Késő délután felé járhatott az idő. Rin egy kis tüzecske mellett ülve nézegette a virágokat amiket szedett. -Sessh… olyan rég elmentél…hát mikor jössz vissza hozzánk? – Bánkódott már egy ideje. Csak üldögélt és a tüzet nézte, néha meg a virágokat. Már majdnem elaludt…de hangos morgás rázta meg az erdőt. Mindenki felugrott, és egy vörös szempárral nézhettek szembe a bokrok közül. -Ááá!...Yaken csinálj valamit…meg fog enni… -Ostoba lány! A fejek botja egy pillanat alatt hamuvá égeti! –És Yaken ezzel máris támadást indított ellene… ám ez nem volt hatással a szellemre…tűzből volt a teste, tehát csak energiát kapott Yaken lángcsóvájától. Rin ijedten nézett körbe. -Hol van Aun? –Kérdezte remegő hangon –És Sessh… -nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a vörös szemű szörny a szeme láttára égetett szét egy kis zöld lényt… -Yaken!! –Kiabálta az életztelen kis démonnak.. Rettenetesen félt. Csak állt egyhelyben, szinte odafagyott a lába a földhöz. Ekkor valamiott termett és felrepítette…Aun volt az.. bár a sérült sárkányló nem sokáig tudta őt repíteni, a földre estek. Rin észrevette hogy aun is sérült. -Tehát többen is vannak…-gondolta a kislány. Hirtelen az előbbi szellem ismét ott termett mellettük. -Aun! Kelj fel! El kell futnunk! –keltegette a sérülésektől ájult sárkánylovat…az lassan feláll de nem futott semerre. Elrugaszkodott és már a vörösszemű szellemmel birkózott. Volt egy röpke pillanat, amikor szemei rint nézték…és mintha azt mondták volna neki hogy fusson… csak messze innen.. Rin megértette a jelet. Sírva ugyan, de elfutott onnan. Meg sem állt, csak hosszú perceken keresztül futott…azt sem tudta merre…csak menekült. Mikor már nem bírta tovább, leroskadt egy fa tövébe, és tovább sírt. Nem tudta mit tegyen, most, hogy Sesshoumaru elment, Yaken meghalt, Aun pedig a halálán van és még harcol valahol…talán még harcol.. Egészen besötétedett. A kislány csak üldögélt a fánál… moccanni sem mert. Ekkor hallatszott valami…két talp hangja, ami finoman érte a földet… Rin Sesshoumarut látta maga előtt. -Sesshoumaru nagyúr…itt vagy..visszajöttél.. –Rin sírósan beszélt – Yaken és Aun…azthiszem meghaltak…-És ezzel a kislány sírva fölállt. -Ne aggódj, nem számít. –Szólt végre Sesshoumaru….de egész furcsa, kemény hangon…pedig rinnel kedvesen szokott beszélni –Segíts nekem… add a lelked! –Sesshoumaru hirtelen belenyúlt Rin mellkasába. A kislány nem tudott szólni…sem mozdulni…De most furcsa dolgott látott…Sesshoumaru haja fekete lett… és végül kibontakozott a személy igazi alakja: Naraku volt. Kihúzta a kezét és egy lelket tartott benne, fehéret, jelezve hogy az tiszta mint a hó.. Rin pedig lélek nélkül esett vissza a földe. -Végre megvan! A tiszta és védtelen lélek! Ez kell a reinkarnációmhoz! Ezzel az oldalamon megállíthatatlan leszek! Nagyon jó terv volt elcsalni Sesshoumarut…és ezekre ráereszteni a szellemeket. –Gondolta a szellem. Megfordult, és menni készült. Hirtelen éles fájdalmat érzett a csuklójában…egy vágás…hogy lehet?... Sesshoumaru állt mögötte…a szemei vörösen izzottak.. -Hogy merted… Hogy merted ezt tenni Rinnel?! –Sesshoumaru átdöfte Naraku testét a Toukijinnel, majd kirántotta. A szellem mérges volt…de jobbnak látta elmenekülni. Felemelkedett és eltűntaz éjszakában. Sesshoumaru ezzel már nem igazán foglalkozott. Rinhez futott és letérdelt mellé. -Sessh…Sesshoumaru-sama….-Rin visszakapta a lelkét…de alig volt magánál. Sesshoumaru a karjába vette őt… szörnyen érezte magát azért mert elment és Rin ezért megsérült… Nagyon aggódott a kislányért. -Nyugodj meg Rin.. Nem lesz semmi baj.. –A szellem látta hogy mekkora sérülést szerzett szegény.. Elővett a kimonójából egy hosszú fehér kendőt, és miután lehúzta Rinről a felsőt, óvatosan bekötötte az apró lány mellkasát, melyen nagy seb éktelenkedett. A kislány nem próbált ellenkezni… tudta hogy a nagyúr soha nem akarna neki rosszat. Sesshoumaru leült a fa tövébe, és az ölébe tette Rint. Magához döntötte, és átölelte hogy ne fázzon. Rin szeretett volna megszólalni, de nem ment…nem is a fájdalom volt az oka…meglepődött a nagyúron, azon hogy ilyet tesz egy halandóért. -Ne mozogj túl sokat. Vigyázok rád, többé nem megyek el. – Sesshoumaru hangja kedves volt és aggódó. Rin teljesen el volt bűvölve tőle... Odabújt a szellemhez és átölelte apró kezével. Sesshoumaru a kezébe vette Rin fölsőjét –Vedd fel nehogy megfázz – mondta. A kislány erőtlenül próbálta magára venni… Ekkor egy nagyobb kéz segített neki hogy bekösse…óvatosan bánt vele, vigyázott a kötésre. -Sesshoumaru-sama… köszönöm.. –Rin boldog volt… megsérült, de sokkal nagyobb ajándékot kapott: Sesshoumaru foglalkozott vele és aggódott érte… Végre volt valaki törődött vele, egy árva kislánnyal. -Tudod…ez a kendő az én apámé volt. Egyszer gyermekkoromban megsérültem és ő ezzel kötötte be a sebemet… Én most továbbadom neked. Hiszen… mintha a saját lányom lennél.. -Rin először elcsodálkozott… aztán nagyon meghatódott… mégjobban hozzábújt a szellemhez. -Köszönöm… én mindigis ilyen apukát szerettem volna.. mint te… -Rin hamarosan elaludt. Sesshoumaru végig ébren őrködött mellette. A kislány nemsoká meggyógyult, és folytatták útjukat…Yaken és Aun nélkül ugyan, de továbbmentek. Nem is akármerre… Naraku kastélya felé hogy megbosszulják a társaikat. Sesshoumaru ettől kezdve mindig mindennél jobban vigyázott Rinre, és mindig mellette volt. Ő pedig boldogan követte a legkedvesebb személyt a világon….Sesshoumaru- samát…az apukáját. Vége by Kouga